Telefon: „Hallo, kedves Auguszta! Sajnos késésben vagyok, mert induláskor a legkisebb gyermekem még végigöntötte a kakaót a teljes ruházatán. Gyorsan átöltöztettem ugyan, és így még elértünk volna az óvodába időben, hogy elérjem a vonatot, amely az interjúra visz, de akkor meg sajnos kiderült, hogy nem tudunk elindulni, mert eltűnt a gyermek fél csizmája. Mire meglett, az oviból is, a vonatról is, az interjúról is elkéstem. Kérem szíves elnézését, kicsit késni fogok. Hogy mennyit? Öööööö… nem sokat. Körülbelül úgy ¾ órát. Vagy egyet. De semmiképpen nem többet másfélnél.”
Az interjún:
Jó napot kívánok, köszönöm, hogy megvárt. Nem szokásom késni. Ez kivételes eset volt. Na jó, a teljes őszinteség kedvéért előfordult már ilyen. De soha nem kések egy-két óránál többet. A múltkor a NAGY MULTI vezérével történő, utolsó körös interjúra kicsit késve érkeztem. 55 perc, egy szekundummal sem volt több. Nem értettem, a HR-es miért volt kiakadva. Nem én kaptam meg az állást. Talán azért, mert a narancs blúzomon a „make love, not war” kitűzőt viseltem? Igen, azt, amelyiken John és Yoko pucéran látszik. Nem bírom a konzervativizmust!! Ha ilyen apróságon is kiakadnak, hogy tudnának velem jó munkakapcsolatot kialakítani? Jobb, ha az elején kiderül, ugye igazam van?
Meséljek magamról? Rendben. 43 éves vagyok, de olyan jól tartom magam, hogy – múltkor a kedvenc bioboltos-nőm is mondta – egy perccel sem nézek ki többnek 42 és félnél. Lehet, hogy az 5 gyerekem tart ilyen jó kondiban? Kedves, rendes kis fickók. Igaz ugyan, hogy az önéletrajzban nem vallhatom be őket, de személyesen szívesen, bármikor! Ki ne hallaná édes kis történeteiket, ugye jól mondom? Imádni való kis zsiványok. Különösen a hármas ikrek. Igen, Ubulka, Ödönke és Tihamér. Kedves, csintalan kis jószágok. Azért is mondtam, hogy kicsit kések, a kakaós leöntés miatt. Mert ha egy leönti magát, a többi, merő szolidaritásból, szintén kitalál valamit. Végigöntik a szörpöt a lakáson a kis huncutok és kristálycukrot szórnak a tetejére. A macska pedig meghemperegne a trutymóban, így ilyenkor gyorsan lerántom a szuper munkafelvételis tűsarkúmat, a miniszoknyámmal együtt és bugyiban rohangászom addig, amíg a katasztrófa alapjait el nem tüntettem.
Higgye el nekem, Sára (bocsánat, Anasztázia, ma kissé szórakozott vagyok), kész megváltás lenne számomra, ha felvennének a céghez. Üdülés! Tudja, mit jelent három gyerek? A három kisebb? (A két nagy már nagy, ők már túl vannak a gyermekkori galádságokon.) Kipihenném magam. Ja, nem úúúgy, dehogy, nagyon szorgalmasan tudok dolgozni. Mi? Hogy habókos vagyok-e? Nem, áááá, nem csak legfeljebb picikét. Teljesítem, amit kérnek tőlem a főnökeim. Néha el-elkalandozik a figyelmem – ilyenkor végre a Nirvánába csöppenek és senki-semmi nem zavar- de ötödik-hatodik felszólításra már vissza is térek a testembe, higgye el! Én főzöm a legistenibb kávét, a titkárnők gyöngye lennék! Nem, nem felejtem el, csak néha! Ha a tárgyalóból hangos horkolást hallok, már kapcsolok is, hogy „hopp, Rozi, má’ megint elfelejtetted bevinni a koffeint”, és rohanok, pótolom a mulasztást. Igazán ritkán fordul elő, hogy a billentyűzetbe öntöm a fekete nedűt. Jó múltkorában is otthon kivételesen nem a kis csintalan kölkeim locsolták meg a gépemet, hanem jómagam, mikor végre éjfélkor a gép elé jutottam, és elaludván, kiesett a kezemből a tea… Jó Lajosom törölgette ki belőle a nedveket(vele nevelem a gyerekeim, neeeem, nem a zapjuk, az már elszökött, a Lajos még kitart….ja, kitart még 5 hónapot, aztán húznom kell a kérójából, mert sem a kakiszagot, sem a sikítást, sem az éjjel lábat szúró széthagyott legokat nem bírja a jó Lajos). Mit tegyek, az édes má csak ilyen. Persze, hogy imádom. Persze, mindenek felett. Őt is meg a kölköket is. Majd szeretettel gondolunk jó Lajosra (különösen én), mikor má lelépett/leléptünk, hogy mikó lesz még egy ilyen áldott ember, aki nem fojtotta meg a kicsiket és tenmagam az első percben – várt néhány hónapot , türelemmel, a jó ember. Csak má nem akar tovább türelmes lenni. Ő is üzeni, hogy vegyenek fel, mert az jót tenne nekem. Kérem.
Önök is jól járnak. Én és az Excel? Igen, tudom, az valami táblázat-kezelő féle. Úúúútálom az adatokat, de őszintén, ki szereti? Na ugye! Ön sem. Ugorjuk a témát, Piroskám. Ja, persze, tudom, Andragóra. Bocsánat.
Hogy mi? Hogy értesít, ha továbbjutok? Ugye Ön nem a szívtelen macák egyike, aki előre röhög a markába, hogy „ezt a habókost sem hívom be többet az életben”, hanem – amennyiben esetleg nem engem választanak – kedves és érzékeny értesítést küld, amelyben biztosít arról, hogy amint van számomra megfelelő állás, jön, üzen, hív és szeretettel vár. Így lesz, ugye? Bár, gondolom, jó eséllyel pályáztam. Csak oda jelentkezem, ahol tudom, megállom a helyem. Ezer gyermekem pedig nem akadály. Családbarát cégnek hirdetik magukat. Bízom Önökben. És önben is, kedves Annamária.
Egy őszinte munkainterjú
2013 január 2. | Szerző: Bloggie
Telefon: „Hallo, kedves Auguszta! Sajnos késésben vagyok, mert induláskor a legkisebb gyermekem még végigöntötte a kakaót a teljes ruházatán. Gyorsan átöltöztettem ugyan, és így még elértünk volna az óvodába időben, hogy elérjem a vonatot, amely az interjúra visz, de akkor meg sajnos kiderült, hogy nem tudunk elindulni, mert eltűnt a gyermek fél csizmája. Mire meglett, az oviból is, a vonatról is, az interjúról is elkéstem. Kérem szíves elnézését, kicsit késni fogok. Hogy mennyit? Öööööö… nem sokat. Körülbelül úgy ¾ órát. Vagy egyet. De semmiképpen nem többet másfélnél.”
Az interjún:
Jó napot kívánok, köszönöm, hogy megvárt. Nem szokásom késni. Ez kivételes eset volt. Na jó, a teljes őszinteség kedvéért előfordult már ilyen. De soha nem kések egy-két óránál többet. A múltkor a NAGY MULTI vezérével történő, utolsó körös interjúra kicsit késve érkeztem. 55 perc, egy szekundummal sem volt több. Nem értettem, a HR-es miért volt kiakadva. Nem én kaptam meg az állást. Talán azért, mert a narancs blúzomon a „make love, not war” kitűzőt viseltem? Igen, azt, amelyiken John és Yoko pucéran látszik. Nem bírom a konzervativizmust!! Ha ilyen apróságon is kiakadnak, hogy tudnának velem jó munkakapcsolatot kialakítani? Jobb, ha az elején kiderül, ugye igazam van?
Meséljek magamról? Rendben. 43 éves vagyok, de olyan jól tartom magam, hogy – múltkor a kedvenc bioboltos-nőm is mondta – egy perccel sem nézek ki többnek 42 és félnél. Lehet, hogy az 5 gyerekem tart ilyen jó kondiban? Kedves, rendes kis fickók. Igaz ugyan, hogy az önéletrajzban nem vallhatom be őket, de személyesen szívesen, bármikor! Ki ne hallaná édes kis történeteiket, ugye jól mondom? Imádni való kis zsiványok. Különösen a hármas ikrek. Igen, Ubulka, Ödönke és Tihamér. Kedves, csintalan kis jószágok. Azért is mondtam, hogy kicsit kések, a kakaós leöntés miatt. Mert ha egy leönti magát, a többi, merő szolidaritásból, szintén kitalál valamit. Végigöntik a szörpöt a lakáson a kis huncutok és kristálycukrot szórnak a tetejére. A macska pedig meghemperegne a trutymóban, így ilyenkor gyorsan lerántom a szuper munkafelvételis tűsarkúmat, a miniszoknyámmal együtt és bugyiban rohangászom addig, amíg a katasztrófa alapjait el nem tüntettem.
Higgye el nekem, Sára (bocsánat, Anasztázia, ma kissé szórakozott vagyok), kész megváltás lenne számomra, ha felvennének a céghez. Üdülés! Tudja, mit jelent három gyerek? A három kisebb? (A két nagy már nagy, ők már túl vannak a gyermekkori galádságokon.) Kipihenném magam. Ja, nem úúúgy, dehogy, nagyon szorgalmasan tudok dolgozni. Mi? Hogy habókos vagyok-e? Nem, áááá, nem csak legfeljebb picikét. Teljesítem, amit kérnek tőlem a főnökeim. Néha el-elkalandozik a figyelmem – ilyenkor végre a Nirvánába csöppenek és senki-semmi nem zavar- de ötödik-hatodik felszólításra már vissza is térek a testembe, higgye el! Én főzöm a legistenibb kávét, a titkárnők gyöngye lennék! Nem, nem felejtem el, csak néha! Ha a tárgyalóból hangos horkolást hallok, már kapcsolok is, hogy „hopp, Rozi, má’ megint elfelejtetted bevinni a koffeint”, és rohanok, pótolom a mulasztást. Igazán ritkán fordul elő, hogy a billentyűzetbe öntöm a fekete nedűt. Jó múltkorában is otthon kivételesen nem a kis csintalan kölkeim locsolták meg a gépemet, hanem jómagam, mikor végre éjfélkor a gép elé jutottam, és elaludván, kiesett a kezemből a tea… Jó Lajosom törölgette ki belőle a nedveket(vele nevelem a gyerekeim, neeeem, nem a zapjuk, az már elszökött, a Lajos még kitart….ja, kitart még 5 hónapot, aztán húznom kell a kérójából, mert sem a kakiszagot, sem a sikítást, sem az éjjel lábat szúró széthagyott legokat nem bírja a jó Lajos). Mit tegyek, az édes má csak ilyen. Persze, hogy imádom. Persze, mindenek felett. Őt is meg a kölköket is. Majd szeretettel gondolunk jó Lajosra (különösen én), mikor má lelépett/leléptünk, hogy mikó lesz még egy ilyen áldott ember, aki nem fojtotta meg a kicsiket és tenmagam az első percben – várt néhány hónapot , türelemmel, a jó ember. Csak má nem akar tovább türelmes lenni. Ő is üzeni, hogy vegyenek fel, mert az jót tenne nekem. Kérem.
Önök is jól járnak. Én és az Excel? Igen, tudom, az valami táblázat-kezelő féle. Úúúútálom az adatokat, de őszintén, ki szereti? Na ugye! Ön sem. Ugorjuk a témát, Piroskám. Ja, persze, tudom, Andragóra. Bocsánat.
Hogy mi? Hogy értesít, ha továbbjutok? Ugye Ön nem a szívtelen macák egyike, aki előre röhög a markába, hogy „ezt a habókost sem hívom be többet az életben”, hanem – amennyiben esetleg nem engem választanak – kedves és érzékeny értesítést küld, amelyben biztosít arról, hogy amint van számomra megfelelő állás, jön, üzen, hív és szeretettel vár. Így lesz, ugye? Bár, gondolom, jó eséllyel pályáztam. Csak oda jelentkezem, ahol tudom, megállom a helyem. Ezer gyermekem pedig nem akadály. Családbarát cégnek hirdetik magukat. Bízom Önökben. És önben is, kedves Annamária.
A mielőbbi viszontlátásra.
Oldal ajánlása emailben
X